Véletlenek márpedig nincsenek. Ennek folyományaként előbb-utóbb el kellett jönnie ennek a pillanatnak. Nevezetesen, hogy jobb későn, mint soha alapon, ötvenévesen részt vehettem a terep akadályfutó Magyar Egyetemi Főiskolai Országos Bajnokságon.
A húszéves kisfiam nevezett és készült a jeles eseményre. Az egyértelmű volt, hogy elkísérem a versenyre és szurkolok a sikeréért. A versenykiírás tüzetes tanulmányozása után tudatosult bennem, hogy én is futhatok a kis ficsúrokkal és fruskákkal. Köszönet a kreatív szervezőknek, akik lehetővé tették azon öreg rókák indulását is, akik egy éven belül szereztek diplomát magyar felsőoktatási intézményben.
Mint utólag kiderült, egyedül éltem az egyszeri és megismételhetetlen lehetőséggel. 2021. június 16-ai keltezéssel tettem szert a diplomámra a Kodolányi János Egyetemen, így a fővárosban található, Fragepán utcai alma mater színeiben indultam a kaposvári futamon. A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Kaposvári Campusa szervezte és rendezte a különleges versengést.
Különleges volt, mert az ötletgazda találékonyan keverte a lapokat. A helyi kezdeményezésű verseny apróbb kozmetikázással országos bajnoksággá avanzsált. A MEFOB ütközeten kívül volt itt egyetemi oktatók tusakodása, ovisok-általános- és középiskolások próbatétele, sőt kutyás futam is.
Ebben a színes kavalkádban tettem próbára magam. A nyolc kilométer és a harmincvalahány akadály nem rémisztett el, ellenkezőleg, inspirált a táv leküzdésében. A klasszikus szalmabálák és gumihegyek leküzdése nem okozott problémát. Annál inkább a sok fel- és leugrós akadály. A félszáz év sportos aktivitása megtették áldásos hatásukat a térdízületemben. Persze ez elég halovány indok, hogy miért csak három huszonéves „futóbolondot” tudtam megelőzni és végeztem így hátulról a negyedik helyen. Pedig laposkúszásban haladtam katonai hálók alatt, homokzsákot és fegyvert cipeltem, derékig érő pocsolyában gázoltam, teherautó platójára másztam fel, illetve ugrottam le róla és végül, de nem utolsó sorban keskeny és meredek erdei ösvényen vonszoltam magam.
A kimerítő bő egy óra alatt értek bántó inzultusok és elismerő megjegyzések egyaránt. Az előbbire példa a teherautóról való leugrás közben a „Segíthetek?” szentségtörő kérdés egy tinédzser fiútól. Az ellenoldalon a húszas éveinek végén járó versenytárs hódolata hozza egyensúlyba a mérleg nyelvét. Már-már glóriát emelt a fejem felé a „Bárcsak én is futnék még ebben a korban!” fohásza. Szóval kaptam hideget-meleget, de mindez eltörpül a tény mellett, hogy a bakancslistámon egy újabb pipa látható.
Összegezve nagy élmény volt a verseny. Feszegethettem megint a határimat és -ami a legfontosabb- ,mindezt a kisfiammal egy futamban vetélkedve és a feleségem és kislányom féltő szemei láttára.
A kis Pazonyi, rögtön a verseny elején szerzett sérüléssel a mélyhátizomban, az ötödik helyen végzett. Egy év múlva megint támadunk majd, mert az nem lehet, hogy a család ne szerezzen Kaposváron is dobogós helyezést!
Pazonyi György
testnevelő tanár