Ugrándozok az időben, ahogy máskor is szoktam. Erről már senki és semmi nem tud leszoktatni, mégiscsak a Vissza a jövőbe trilógián nőttem fel. Akkor hát irány kettőezer-tizenhét decembere! A Magyar Országgyűlés 2017. december 12-én egyhangúlag, tartózkodás és ellenszavazat nélkül határozatba foglalta a Magyar Sport, a Magyar Parasport, a Magyar Diáksport és a Magyar Siketsport Napja minden évben történő megünneplését.
Persze ekkor én erről még semmit nem tudtam. A naptár már átfordult a következő évre, mikor tudatosult bennem, hogy a parasport napja minden év február 22-én lesz. Lelkes sportrajongóként készültem is rá, még az előző munkahelyemen, az Ófehértói Általános Iskolában.
A kis halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeimmel csörgőlabdáztunk, vakfociztunk, vakfutottunk és iskolai székeket kerekesszéknek kinevezve, kerekesszékes kosárlabdáztunk. Az újdonság ereje felpörgette az „X, Y, Z vagy ZS” generáció nyírségi diákjait, tették is szorgalmasan a dolgukat, estek-keltek, nevettek-kinevettek, egyszóval nem egy átlagóra volt átlagfeladatokkal. Már a végső kimerültség határán állt minden delikvens, mikor is a már előre bekészített laptopomon megszólalt Vásárhelyi Tomi barátom, a maga búgó orgánumával, hogy Pjöngcsangban, a téli olimpián kezdődik a rövidpályás gyorskorcsolyázás férfi 5000 méteres váltója. Körbeültük a hónalj alá csapható számítógépet és eleinte esküszöm síri csöndben hallgattuk a szpíkert. A közel 45 körös verseny alatt aztán beindult a szurkolás, pedig szerintem néhányuk azt sem tudta, milyen rendezvényen van. Az utolsó néhány ellipszis alatt már teljes volt az eksztázis, és amikor az akkor még mi Sanyink átcsúszott a célvonalon, elszabadult a pokol. Őrjöngés, ordibálás és ölelkezés cunami. Megnyertük Magyarország első téli olimpiai aranyérmét. A történeti hűség kedvéért legyen itt a négy fiú neve: Knoch Viktor, Burján Csaba, Liu Shaoang és Liu Shaolin Sándor.
És itt ér össze a két történet. A parasport nap ünnepéhez csatlakozott a Magyar Korcsolyázás napja is. A fiúk olimpiai győzelme tálcán kínálta a lehetőségét annak, hogy február 22-e akkortól kettős ünnep legyen. A magamfajta sportőrült szereti halmozni az élvezeteket. Innentől kezdve kettős elánnal és dupla adrenalinlökettel várom ezt a dicső napot. A munkahelyváltásom első tanévében is szorgalmaztam, hogy a Kossuthban is adózzunk a dicső hősöknek. Nyitott kapukat döngettem, mindenki vevő volt az indítványomra. Ünnepelünk azóta is rendületlenül. A csörgőlabda és az ülőröplabda hat éve folyton terítéken van. A kisteremben akadálypályát épített Barta tancibácsi, szóval nem hagyjuk kihűlni a paralimpiai lángot.
Aztán az élet és az összeköttetéseim úgy hozták, hogy 2021-ben, Budapesten voltunk a MOA olimpiai táborában. Volt itt minden, amit a tábor neve megkövetel. De a legnagyobb hozadéka a fővárosi kiruccanásunknak az volt, hogy egyszer csak megjelent a kempingben Becsey János paralimpiai bajnok. Megemelkedett a pulzusom, szaporábban vert a szívem, ilyen társaságban még nem voltam. Nagyon közvetlen volt a csávó, megvoltak a közös pontok, gyorsan kialakult a kölcsönös szimpátia. Annak ellenére, hogy ritkán találkozunk, a legjobb haverjaim listáján az előkelő tizenhetedik 😊 helyen áll Becsó. Meg is hívtam a Kossuthba egy élménybeszámolóra. Vállalta a drága ember, a következő év tavaszán már a díszteremben paroláztunk. Sőt, átruccantunk a Zrínyibe, a Szent Imrébe és az Aqua SE-hez. Pörgős és kimaxolt nap volt, az tény, így ittalvós lett a buli. Másnap várost néztünk és eszmét cseréltünk aktuális sport/politikai/időjárásügyi kérdésekről. A többszöri véleménykülönbségek nem határolták be a potenciális közös projektjeinket, így egy év múlva megint együtt múlattuk az időt egy bogrács party keretében és mindenféle Kárpát-medencebéli gyümölcslevek társaságában. Egyrészt felejthetetlen, másrészt elfelejtett (értsd: kiesett a mámoros pillanatok miatt) emlékek.
Úgy gondoltam, hogy ennyi kollektív impulzus után jöjjön valami egészen nagy durranás. Már régóta körvonalazódott a fejemben, hogy „csináljunk egy őrült nagy bulit” együtt, kiegészülve a magyar parasport legnagyobbjaival. Hívtam is Becsót, hogy invitálja meg Szekeres Pált és Vereczkei Zsoltot Nyíregyházára. Nem telt bele öt perc, a telefonom már üvöltötte is a Rainbow együttestől a Since You’ve Been Gone című hidegrázós nótát. Jani volt a vonal túlsó végén és csak annyit mondott: „Mindkettőjüknek jó!” Ha nekik jó, akkor nekem is. Elkezdtem hát a szervezést. Égtek a telefonvonalak és üzemi hőfokon dolgozott mindkét elektronikus postafiókom.
Legnagyobb problémát a még csak készülő lift jelentette. Jártam az igazgató úr nyakára rendületlenül, hogy márpedig az elevator a kulcs a rendezvény sikerességét illetően. Szekeres Pali ugyanis kerekesszékes, őt csak és kizárólag az emelőgépek legjobbikával, egy felvonóval tudjuk az első emeleten lévő díszterembe felvinni. A válasz mindig határozott volt: „Működni fog a lift, mire jönnek a vendégek!” Azért bennem folyamatosan nyitva maradt ez a kérdés, mert a határidő kicsit mindig közelített a jeles naphoz. A végső verdikt szerint az építő cég két dolgozója megtisztel minket jelenlétükkel, és ők majd felhozzák a vendéget a még hivatalosan át nem adott lifttel. Na, ekkor esett vissza a pulzusom a nyugalmi állapotába.
Eljött a várva várt nap, február 20-a, egy szép keddi nap. Szépnek valóban szép volt, de számomra nem úgy alakult semmi, ahogy elterveztem. Egész nap folyamatos késésben voltam. Szinte minden programrész csúszott. Én meg úgy éreztem, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj, lehúz és magával ragad a mocsár. Pedig időben érkeztem a suliba, pedig felvettem a már jól bevált Barbie pink színű ingemet, pedig minden kolléga, akire számítottam nagyon segítőkész volt. Készen állt a fotós, a videós, elő volt készítve az ajándék, Tamás Melinda is otthagyta a gőzölgő ebédjét, hogy egy könyvet átadjon neki a főtitkár úr. Szóval minden ment a maga útján, én mégis tele voltam feszültséggel. Később, mikor már otthon hesseltem, akkor jöttem rá, az frusztrált, hogy a fogyatékkel élő vendégeinket nehogy megsértsem egy udvariatlan kérdéssel.
Két nappal a program előtt ugyanis Becsó kitalálta, hogy legyen egy moderátor. Sőt azt is kitalálta, hogy ez én legyek. Ez egy kicsit visszavetett, végig bennem volt, hogy mi lesz, ha hibázok. Nem tettem, kár volt rinyálni. Tanultam belőle. Akkor, hogy is volt az a nap? Reggel fél tízkor már a Best FM rádió parkolójában vártam a vendégeket. Negyedóra unalom és már jöhettek is az erős kézfogások és ökölpacsik. Ekkor szembesültem a ténnyel, hogy Vereczkei Zsolt nincs az érkezők között. A Covid leterítette. Pedig nagyon számítottam rá, van bennünk egy közös pont, amit akkor sem beszéltünk volna meg, ha jön, de legalább szerettem volna, ha személyesen megismerkedünk. Ami késik, nem múlik.
A rádió épülete nincs akadálymentesítve, de Pali leküzdötte azt a néhány lépcsőt. Rövid bemutatkozás után Pali kezdte a rövidnek ígért interjúk sorát. A riporter hölgy úgy ment be a stúdióba, hogy 2-3 perc. Negyedóra után éreztem, hogy elkezdődött a programterv feje tetejére állítása. Becsó és Győr Béla úr a MOA főtitkára tartotta magát az ukázhoz, amit én intéztem feléjük: „Csak röviden!!!” Morauszky igazgató úrhoz már nem tudtunk bemenni, pedig várt ránk forró kávéval és ízes pékáruval egyetemben. Ez sajnos kimaradt. Gyorsan felavattuk a felvonót és méltóságteljesen bevonultunk a díszterembe. A Nyíregyházi Televízió riportja után aztán elkezdődhetett a vendégek bemutatása és az iskolalelkész asszony megnyitója után az élménybeszámoló.
Szekeres Pali még a rádióban felkészített, nehogy azt higgyem, hogy csak egy egyszerű kérdez-felelek játék szereplői leszünk. Igen, éreztem végig a törődést, hogy mit neki egy kérdés, arról beszél, amiről akar, és ezt még közli is velem az egész plénum előtt. Imádtam!! Felkészültem mindkét bajnok életéből, jegyzeteket írtam, korabeli újságot hoztam magammal, teljesen feleslegesen. Nincs vele bajom, így volt jó. Szekeres Pali sziporkázott, lazán kezelte a telefonozó hallgatóságot, zavarba tudta hozni és meg tudta nevettetni a gyerekeket. Becsey János más kaliber, csöndesebb duhaj, keveset beszélt, de az nagyot szólt. Az előadás végén Soltész Botond volt olyan merész, hogy kérdést tegyen fel a bajnokoknak. Mondjuk ki volt neki osztva, az lett volna az érdekes, ha nem tesz eleget határozott kérésemnek.
Bennem úgy maradt meg ez a másfél óra, hogy az elhangzottakból lehetett tanulni, okulni, motivációt és inspirációt szerezni. Az elmaradhatatlan fényképezés és autogramosztás után a médiainformatika tagozatos diákjaink még egy rövid riportot készítettek a vendégekkel és már indulhattunk is a Szindbád Bisztróba ebédelni. Az asztalunk mellől Latinovics Zoltán egy képről figyelte rezzenéstelen arccal, úgy ahogy egyébként is szokta volt, a menüt és a hangosan sztorizgató társaságot. Pedig mi nem is gyöngyöző tyúkhúslevest ettünk és a pincér sem kérdezte meg alázatosan, hogy „hozhatom a velős csontot, nagyságos uram?” Betoltuk heten a Krúdy-tálat és a Szindbád-tálat és vártunk a desszertre. Ez jóféle túrógombóc lett volna. De csak lett volna, ugyanis a pincér vagy a szakács, esetleg a cukrász biztosan sziesztázott. Krúdy Gyula, ha ilyen kiszolgálást kapott volna a New York kávéházban vagy a tabáni kocsmában, ahol kizárólag pörköltet és vörösbort fogyasztott, felállt volna, és fizetés nélkül elhagyja a kulináris ékszerdobozt. Mi is hasonlóan tettünk, egy félórányi várakozás után veszni hagytuk a túrógombócot. Nyugi, a cechet rendeztük, de nem felejtünk. Legközelebb a Colorado Steakhause lesz az útirány.
Természetesen késve érkeztünk a Nyíregyházi Egyetemre, de nem volt gond. Egyteremnyi hallgató várt ránk és az elkerülhetetlen média. Köszöntőt mondott Körei László, a Nyíregyházi Egyetem Mentálhigiénés Központjának vezetője. Aztán miénk volt a terep. Kicsit másként kezdtünk, mint a Kossuthban. Próbáltuk bevonni a hallgatókat a beszélgetésbe, nem sikerült. Olyan kis magánakvaló volt a társaság. Pedig Pali itt is hozta remek formáját. És ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy Becsó és én is klasszisokkal jobbak voltunk, mint délelőtt. Nálam ez egyértelműen abból adódott, hogy a teremben volt a kis feleségem, a kisfiam és az anyukám. Édes istenem, el ne felejtsem, az utolsó sorban ott pöffeszkedett két cimbim: Szögyi és Dudi.
Szerintem mindkét helyen sikerült az érzékenyítés, amiért szeretnék köszönetet mondani a Kossuth gimnázium vezetésének, kollégáimnak, Jakab-Keul Andreának, az egyetem mesteroktatójának, a családomnak és végül, de nem utolsósorban a kedves vendégeknek.
Nem fenyegetésként mondom, de nem ez volt az utolsó megmozdulásom. Még kanálkozunk!!!!! (Ez nem elírás, hanem egy szállóige!)
Nyíregyháza, 2024. 02. 23.
Pazonyi György
Ezek is érdekelhetnek még:
- A 2024-es FIDE elődöntő
Aki esetleg követi a legfrissebb sakk híreket, az valószínűleg már tudomást szerezhetett a minden évben meghirdetett FIDE sakk elődöntőröl. De mit is takar a bajnokság?Olvasd tovább - NBA All Star: a legjobbak pályája
Az NBA 1951 óta eddig összesen 72-szer rendezte meg az All Star gálát. Ezen a meccsen nem a győzelem számít igazán, hanem sokkal inkább az, hogy ki lesz az MVP. A gálán minden évben születnek hihetetlen megmozdulások és rekordok, idén az eddigi legnagyobb pontszámú mérkőzést játszották, majdnem 400 pont születettOlvasd tovább - Miért jó a kajakozás?
A kajakozás a koordinációs és kondicionális képességeket fejleszti, melyeknek köszönhetően az emberek terhelhetősége megnövekszik. Az felsőtestet erősíti és a test minden izmát megmozgatja.Olvasd tovább - A magyar labdarúgás története
Az első írásos emlékünk 1879-ből származik, amikor is Molnár Lajos: Atlétikai gyakorlatok című könyvében ismerteti az akkor újdonságnak számító sportot, a labdarúgást.Olvasd tovább - Siker a Fekvenyomó Diákolimpián
2024. március 23-24-én részt vettem a Budapesten zajló Országos Fekvenyomó Diákolimpián, ami a Szent Gellért Sportcsarnokban volt megrendezve.Olvasd tovább