A tavalyi évben új énektanárt ismerhettünk meg, Kerekes Rita tanárnő személyében, aki nem mellesleg a Zenei Intézetben mesteroktató és a Cantemus Kórus tagja. Az óráin elhangzott elgondolkodtató beszélgetések ösztönöztek arra, hogy őt kérjem fel az interjúsorozat következő interjúalanyának, ő pedig készséggel megosztotta velünk iskolás emlékeit és a véleményét pár igazán elgondolkodtató témában.
Tudna mesélni nekünk a tanulmányairól? Milyen iskolákba járt?
– Debrecenben születtem, debreceni általános iskolába jártam. Akkor ezt még Margit téri 2-es számú általános iskolának hívták. Itt nyolc évet töltöttem zenetagozaton, és utána a középiskolai tanulmányaimat a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában végeztem, és onnan mentem – akkor a Zeneakadémia kihelyezett tagozatának hívták – a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karára. A zenetagozatos általános iskola mellett szolfézst és zongorát tanultam a zeneiskolában, mielőtt végképp a zenei pályának köteleződtem el.
Tanárnő már kisgyermekkora óta tudta, hogy zenével akar foglalkozni?
– Hát az úgy történt, hogy anyukámék nagyon hamar vittek bennünket balettozni, és a balettórákon volt zongora. Amikor a balettórákon szünet volt, akkor én mindig ott pötyögtem. Amikor kicsi voltam, úgy volt, hogy a zeneiskolai tanárok jártak az általános iskolákba, és minden gyereket meghallgattak. A zenei készségek felmérése után hazamentem egy papírral, hogy ügyes vagyok, és ezért beírattak a Simonffy Emil Zeneiskolába. Ott találkoztam egy pályakezdő tanárral, akit Sáriné Szebenyi Juditnak hívnak. Ő olyan 20-22 év körül lehetett, én olyan hét éves lehetettem, mikor egymásra találtunk. Vele sokat versenyeztem (szolfézs), és mivel eredményesek voltunk együtt, nagyon hamar elköteleződtem ennek. Igazából neki köszönhetem azt, hogy zeneileg „megfertőződtem”.
Milyen volt akkoriban az oktatási rendszer, amikor tanárnő tanult?
– Gimiben négy év után érettségiztünk. Ugyanolyan érettségi volt, mint máshol, nem voltak szintkülönbségek. Az én szakmám hasonló más művészeti területekhez vagy a sporthoz, mert nekem az érettségi eredményeim nem olyan módon számítottak a továbbtanulásom kimenetelébe, mint ahogy egy másik gyereknek. Nekem be kellett mennem minden előírt tantárgyból személyesen felvételizni: zongorából, szolfézsból, zeneelméletből, zenetörténetből, magánénekből, vezénylésből. Ennek volt írásbeli része, és szinte mindegyik tárgyamnak volt szóbeli része is. Ott kijött egy pontszám, rangsorolták az embereket, tudta az ember, hogy csak nyolcat vesznek fel, estére a javítás után ki is rakták az eredményt. A felsőfokú tanulmányaim azok egyértelműen a gyakorlati felvételi vizsgámhoz kötődtek. De egyébként zenei pályán kívül jelentkeztem magyar szakra is. Párhuzamos képzésekre is lehetőség volt, de azért ez nem volt annyira ildomos nálunk zenészeknél, mert sok a gyakorlási idő, ennek hiányában féltek, hogy nem leszünk eléggé kiképezve a zenei pályán.
Manapság sok kritikát kap az oktatási rendszer. Sokszor szülőktől is, hiszen mindenki a legjobbat szeretné gyermekének. Tanárnő szüleinek milyen véleménye volt akkoriban az oktatásról? Akár a zenei részéről, vagy magáról az akkori rendszerről, a tanár-diák kapcsolatokról?
– Ez egy nagyon összetett dolog. Nekem a szüleimnek az volt a célja, hogy mi könnyebben tudjunk élni, ne feltétlenül a két kezünkkel kelljen keresnünk a kenyerünket a húgommal. Egyértelműen az volt a cél, hogy amire a tehetségünkből telik, azt a pályát választhassuk. Nyilván a mai napig is ez a célja a szülőknek, csak talán abban az időben tényleg különlegesnek számított ez a dolog. Anyukámékban egyáltalán nem merült fel, hogy bármilyen probléma lenne az oktatási rendszerrel vagy szisztémával. Megmondom őszintén, hogy bennem se nagyon merül fel ez a dolog, hiszen minden rendszer olyan, amivé mi tesszük. Mindenféle ilyen kérdéssel, hogy milyen az oktatási rendszerünk, bajban vagyok, mert én azt vallom, hogy oké, hogy van egy rendszerszerű szisztéma, amivel egyetérthetek, vagy éppen nem, de mégis csak a tartalmi része a benne szereplő embereken is múlik.
Szerintem az egy nagyon fontos dolog, hogy bármit mondok a körülményeimre, annak én részese vagyok, és nekem meg kell próbálnom abból a legjobbat kihozni.
És akkor talán változik. Nem tudok azzal azonosulni, amikor kizárólag külső tényezőkre hárítom a boldogulásomat, mert szerintem ez nem fedi a valóságot.
Én inkább azt fogtam fel a rendszerből, hogy bennünket zenészeket teljesen más szisztéma szerint képeznek, ennek voltak hátrányai. Például míg a testvéremnek a debreceni Kossuth Gimnáziumban egyetemi szintű jegyzetei voltak, és már akkor 2-3 nyelvvizsgával jöttek ki onnan a diákok, addig bennünket, zenészeket inkább arra szocializáltak rá, hogy napi 6-8 órát gyakoroljunk. Egész nap iskolában voltunk, mármint, hogy délelőtt gimnáziumként működött, délután szakmai óráink voltak, nyilván a professzióhoz kapcsolódóan, és abból próbáltak bennünket minél magasabb szintre juttatni. Ennek az volt az ára, hogy azt, amit egy általános tantervi gimnázium tananyagként nyújt a diákoknak, mi azt nehezebben kaptuk meg, és ennek voltak böjtjei. Az én időmben – hangsúlyoznám, hogy én ’97-ben érettségiztem – hátrányaink voltak abból, hogy nagyon ráfókuszáltak bennünket kizárólag a zenére, hogy mondjuk a nyelvtanulási eredményességünk szerintem nem volt olyan jó. Tehát vannak dolgok, amikhez nekem nagyon sokat kellett felnőttként hozzátennem, hogy az önbecsülésem azonos szinten mozogjon, mondjuk egy elit gimnáziumba járóval. Ebben segített nekem a magyar és a történelem szeretete, másokhoz képest nem voltam teljesen leszűkülve. Ráadásul mi nyolcadikos korunkig oroszt tanultunk, nekem utána át kellett avanzsálnom angolra, ami nagyon rossz volt.
A diákok és a tanárok kapcsolata mennyire volt más?
– Szerintem a mindenféle művészeti ágazat egy picikét közvetlenebb tanári kapcsolatban van, mert ott van ez a mester-tanítvány viszony. Tehát, hogy én a zongoratanárommal egyedül vagyok egy órán, akkor nyilván ő a mesterem. Úgy gondolom, egy kicsit a szakközépiskola adós maradt. A zenész tanárainkkal alapvetően nagyon szoros kapcsolatunk volt. A közismereti tárgyak esetében is nem a tanár-diák kapcsolattal volt gondunk. Hanem inkább azt mondanám, hogy valamennyien azzal járunk jól, hogyha egy gyerektől követelnek. Mivel mi nagyon zenész orientációjúak voltunk, erről egy kicsit a közismereti tanárainkat meggyőzték, hogy ez számunkra nem olyan fontos, és szerintem tévedtek. Azért tévedtek, mert szerintem minden terület hozzátesz az általunk választott specifikumhoz. Attól, hogy elolvasok egy könyvet, én attól jobb zenész leszek, attól, hogy futok két kört jobb zenész leszek, attól, hogy a történelmet az ember megpróbálja átmosni magán, attól is jobb lesz az eredeti területén. Talán itt van egy kis baj a fejünkben, azt gondoljuk, hogy le kell szűkülnünk, de valójában úgy gondolom, hogy akkor leszünk egész emberek, hogyha minél szélesebb spektrumon meg tudunk maradni. Természetesen nem lehetünk mindenben jók, de én azt állítom, hogy minden hozzánk tesz.
Az oktatás szempontjából sokszor nem a tantárgy a lényeg, hanem a személy, aki tanítja. Tulajdonképpen te a tanárod személyiségét tanulod meg, az ő közvetítő erejét tanulod meg. Például a biológia tanárod jól közvetít, akkor lehet, hogy azért köteleződsz el az orvosi pályádnak. Azt gondolom, hogy alapvetően a tanár személyiségével tanít. Például én kémiából vagy nagyon nehezen voltam ötös, vagy egyáltalán nem. A kémiatanárom mindig, minden félév és év végén feleltetett az ötösért. És nagyon gyakran hallottam a következő mondatot, miután kiszenvedtem a felelést és rommá tanultam magam: „Rita, mind a ketten tudjuk, hogy ez nem ötös.” És akkor én mondtam, hogy igen, mind a ketten tudjuk. És akkor a helyemre kullogtam. Ezzel sok mindent tanított, mert megadta a lehetőséget, és nem feltétlenül kaptam meg az ötöst csak azért, mert plusz energiát fektettem bele, mert volt egy mércéje. Ez a mérce úgy vélem elveszett, mert ma már annyira hálásak vagyunk egy plusz energia befektetésért, hogy meg akarom biztatni, el akarom ismerni, hogy te puszta energiát fektettél bele. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy van egy mihez képest.
Tanárnő tudna beszélni a szigorról, ami az iskoláiban volt? Mi sokszor halljuk azt a szüleinktől, hogy szigorúbb volt az a rendszer, és így az oktatás is.
– Hát ugye én fegyelemcentrikus ember vagyok, számomra fontosak a keretek, és azt hiszem, hogy gyerekként is fontosak voltak. Szerintem egy gyerek attól érzi magát biztonságban. Ez most is így van, és az én időmben is így volt. Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha lefektetnek számunkra kereteket. Először is annak hallatlan előnyei vannak, mert legalább tudjuk, hogy minek megyünk neki. Azt gondolom, hogy az élet hierarchikus rendszer, és habár bizonyos szinten létezik partneri kapcsolat, akár munkahelyen, akár tanár-diák viszonyban, de kell, hogy legyen egy érezhető határa annak, hogy kinek hol a helye. És ez nem rossz dolog. Számomra az nagy fájdalom, hogy az ilyen szavakhoz, hogy szigor, fegyelem ma lehet, hogy negatív érzéseket kötünk, pedig az az igazság, hogy már Goethe is valami hasonlót mondott, hogy „Ki nagyot akar, szokjon fegyelemre, mert korlátok között válik el a tehetség mértéke.”
Ettől függetlenül én azt tapasztaltam, hogy azokat a tanárokat tudtam nagyon tisztelni, – és hát kergetem az illúziót, hogy az ember az elődeihez méltó – akik támogattak, de mindig ott voltak, hogy kitegyék számomra a stoptáblát, hiszen minden gyerek megpróbálja megnehezíteni a saját útját, mindannyiunknak vannak olyan élethelyzetei, vagy olyan korszakai, amikor megpróbálunk eltérni az addig megszokott dolgoktól. Hívhatjuk gyarlóságnak is, de hívhatjuk az emberi sors természetes részének is, és akkor jó, hogyha ott van egy stoptábla. Én nagyon hálás vagyok például az általános iskolai osztályfőnökömnek. Pont akkor kapott el, hogy így mondjam, amikor kellett, pont akkor nyúlt utánam, amikor kellett. Az általános iskolai tanáraim szigorúak voltak, szinte valamennyien, de ez jó volt, mert én egy makacs gyerek voltam.
És tanárnőnek mi a véleménye a tananyag mennyiségről? Sokat változott, akár énekből?
Úgy gondolom, szükségünk van arra, hogy azt érezzük, hogy sok valami. Szükségünk van arra, hogy azt érezzük, hogy nekünk kevés. Mert ilyennel fogunk találkozni az életben, mindegy milyen területen. Akár emberi kapcsolatok tekintetében, akár munka területén. Például az az ember, akinek a munkahelyén nincsenek optimálisan kiaknázva a képességei, úgy érzi, hogy nincs a helyén. Ha túl sok van rajta, akkor azt érezheti, hogy igazából ő kapacitálva van, a kondíciói ki vannak használva, esetleg kimerül olykor. De én még mindig azt mondom, hogy jobb hasznosnak lenni, mint azt érezni, hogy elvesztem. Szeretem azt a szót is, hogy kötelező, mert a kötelező szó azt jelenti, hogy rám szükség van. Amíg azt mondják, hogy kötelező bemennem valahova, addig rám számítanak.
Nekünk – most nem tudom, hogy már mi a szokás, mert most már nem járok annyira aktívan az egyetem első ilyen nyitónapjaira, amikor beengedik az első éveseket – fel kellett esküdnünk, elsőévesként az egyetemi tanulmányaink előtt, hogy tehetségemhez mérten szolgálom a hazámat. Tudom, hogy ezek ilyen nagy szavaknak tűnnek, de engem akkor is megérintett, most is megérint, hiszen azt kell megígérnem, hogy amiben a legjobb vagyok, azt megpróbálom hozzátenni a világhoz.
Az énekkel kapcsolatban az embernek állandóan lelkiismeretfurdalása van, lehetne ezerszer többet például tananyagban közvetíteni, de emberileg lehet, hogy sokkal vesztesebb lennék. De az is lehet, hogy még keresem a kettő közötti összhangot vagy harmóniát. Azért tanítok sok népdalt, mert lehet róla beszélgetni, és én azt gondolom, hogy a gyerekednek mindenképpen énekelni fogsz, mindegy milyen hangod van, és a kultúránk elsősorban a gyakorlatban öröklődik át. Ennek a tárgynak azok az előnyei, mint minden olyan tárgynak, ami beszélgetésbe torkollhat, hogy megtanulhatjuk rajta kifejezni magunkat. Ha valaki, csak annyit megtanul, vagy inkább azt mondanám, hogy annyira megérinti valami, hogy el tudja mondani egy másik embernek, ami benne lakozik, akár fájdalom, akár öröm, akkor már ezek a tárgyak nincsenek hiába. Az én tárgyamnak az is az előnye, hogy sokat lehet rajta játszani, és akkor a gyerekeknek egészen más arca jön ki, minthogyha csak azt mondanám, hogy Bach ekkor született, ekkor halt, de nagyszerű ember volt.
Tanárnő szerint mi az, amit érdemes lenne visszahozni az oktatási rendszerbe és mit tart negatívnak a mostaniban?
Én úgy gondolom, hogy az oktatási rendszer lépfenéje a túlzott digitalizáció. Én nem az oktatási rendszert félteném, hanem attól félnék, hogy az emberek elfelejtenek beszélgetni. És tudom, hogy most nagyon divatos ezeket mondani, de úgy gondolom, hogy az emberi kapcsolatok fixálódása a beszélgetéshez, a személyes találkozásokhoz és a személyes élményszerzéshez kötődnek. És mivel ma el tudunk bújni platformok mögé, az embereknek ez azt az illúziót adja, hogy fel tudjuk venni egymással a kapcsolatot és közelebb kerülünk, de valójában eltoljuk egymást, mert ez az egész bezár bennünket. Ezen kívül torzult a kézírás. A kézírásnak más az agyi generátora, másképp gondolkodunk. Az sem jó, hogy elhitetjük magunkkal, hogy a gyerekek kevésbé unatkoznak, hogyha digitálisan oldanak meg valamit. Csak ideig-óráig igaz. Az élet természetes része, hogy időnként unatkozunk, ez mindenkivel így van. Ezt az érzési is szokni kell. Az ember, aki nem tud unatkozni, hanem mindig kell neki egy pótcselekvés, az azért is probléma, mert szerintem gátolja az önismeretet. Ha le tudok ülni magammal, és tudok magamra csendet szánni, akkor lényegesen jobban fogom megismerni a lehetőségeimet, amit én gondolok magamról, megismerem a határaimat.
Amit változtatnék, hogy ne pontszámok menjenek be az egyetemre, hanem be kelljen menni személyesen, mert lehet, hogy éppen akkor rossz formában voltál és írtál egy négyest magyarból, de lehet, hogy szóban be tudnád bizonyítani, hogy te oda kellesz. Például ezt jobbnak tartottam a mi időnkben, hogy megírtuk az írásbelit, bementünk, és ott én szimpatikussá válhattam, vagy orvosolhattam a problémát az egyetemi oktató előtt.
Az az igazság, hogy azért nem tudok viszonyítani, hiszen én most nem ülök veletek, mondjuk magyar órán vagy töri órán. De én azt gondolom, hogy a bizalmat hoznám vissza, bízzunk meg egymásban. Minden szinten. Úgy értem, – ahogy az előbb is mondtam – hogy minden attól jó vagy rossz, amilyen szereplők vannak benne. Amikor azt mondom, hogy az oktatási rendszer nem jó, magamra is rosszat mondok. Természetesen nagyon sokfélék vagyunk, nagyon sokféle módon. De muszáj bízni abban, hogy a többség jó. Akár a gyerekeket tekintve, akár a tanárokat tekintve. Azt mondanám, hogy olyan, mint a család. Nem tökéletes, de hogyha valamihez akarok tartozni, akkor azt én igyekszem a saját magam módján jobbá tenni. Nem hiszek abban, hogy annyira befolyásol minket egy külső tényező, hogy abból ne lehessen valami jót kihozni.
A bizalomhoz hasonlóan, szerintem a tanár-diák viszonyban az lenne az optimális, hogyha én is kaphatnék tiszta lapot óráról órára, és az a gyerek számára is az az optimális, hogy én is tudok adni. De mivel ez egy interakció és egy kapcsolat, ezért igazából mind a kettőnknek tenni kell érte. Akkor szerencsés szerintem, az a jó, – hogyha minden örömhelyzet, vagy esetleges konfliktushelyzet, amibe keveredünk – hogyha mind a két félen átmosódik. Le tudjuk szűrni belőle a tanulságokat, és talán az is egészséges, hogyha utána fel tudjuk egymásban oldani, amit egymásban okoztunk. És hogyha megvan ez a feloldás, akkor szerintem a diák is, meg a tanár is érzi, hogy az csak egy természetes dolga volt az életnek, hogy most éppen örömet okoztunk egymásnak, vagy éppen aznap kudarcunk volt, de mindig mind a ketten tehetünk róla.
Nagyon hiszek az iskolákban, és nagyon hiszek a tanárokban is, mert azt látom a gyerekeken, hogy alapvetően jó emberekkel vannak körülvéve. Ezt elmondhatom rólatok is, erről a gimnáziumról is rendkívül pozitív véleményem van, mert azt látom, hogy szerethetőek a gyerekek, és akkor ez a tanári kar nagyon jól dolgozik. Ezt onnan gondolom, hogy nekem énekórán nincsenek gondjaim, mert az én énekórámon lejön az egész iskola becsülete, a tartása meg a morálja. Azon, hogy egy „készségtárgyon”, hogyan viselkedik egy osztály, ott lejön az osztályfőnök személye, a szülőknek a ráhatása a gyerekeikre.
Ezek is érdekelhetnek még:
- Önkéntes munka Iserlohn városában
A nyár folyamán Nyíregyháza testvérvárosában, Iserlohn városában önkénteskedtünk, hogy megerősítsük az ifjúsági kapcsolatot a két település között. Az evangélikus tábor programjai A Gyűrűk ura története alapján kerültek megalkotásra, ahol négyen vettünk részt, mint magyar delegáció.Olvasd tovább - 30 Éve újraA Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumot 1806-ban alapították. Ebben a tanévben ünnepeljük, hogy 30 évvel ezelőtt újra a Magyarországi Evangélikus Egyház fenntartásába került iskolánk. Ebből az alkalomból kérdeztük jelenkori és régi diákjainkat az alma máter múltjáról, jelenéről.Olvasd tovább
- Mindig úton vagyunk!
Mindig úton vagyunk! A Nyíregyházi Diák-polgármesteri Iroda fiataljaiként, többek között kossuthos diákokként képviseltük január 22. és 28. között Rzeszów városában Nyíregyházát. A Nemzetközi Projektek Szövetsége („INPRO”) szervezte ezt az Erasmus+ programot, ahol a közel 30 résztvevős csapattal kommunikációnk fejlesztésévelfoglalkoztunk a hét folyamán.Olvasd tovább - Továbbjutott a Kossuthos e-sport csapat a döntőbe
Február 9-10. között megrendezésre a került a nyíregyházi gimnáziumok közötti League of Legends e-sport verseny előválogatója. A mérkőzés a Leonardo Média Akadémia Gimnázium, Szakgimnázium és Általános Iskolában került megrendezésre a Zero2Hero e-sport akadémia szervezésében. Az előválogatón öt iskola vett részt.Olvasd tovább - Domokos Kristófot kérdeztük a Neumann-kupáról
„Most értékesebb a bölcsesség az igazsággyöngynél, és nem fogható hozzá semmiféle drágaság” 2022. 10. 19-én megrendezésre került a Neumann János Informatikai Kupa, amelyről Domokos Kristóf adott nekünk interjút.Olvasd tovább