Huszonnégy éve lettem a beszédművelés lelkes híve. A Beszélni nehéz! körök nagy családjában élő Reményik Sándor tanácsa a jelmondatom: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek…” Itt, közöttünk a szép szó, a nemes gondolat és tett egybehangzóan őszinte.
Magyar-német szakos tanárként végeztem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1960-ban. Szép és nagy idők, kiváló tanáregyéniségek adattak nekünk akkortájt! Az irodalom, versek szeretete vonzott a magyar szakra; anyanyelvünk színes világa csak az egyetemen tárult fel előttem.
Német szaktanárként is tapasztaltam az élőbeszéd fontosságát. A rendszeres tanfolyamok és továbbképzések Drezda, Halle és Lipcse pedagógiai főiskoláin sok módszertani ismerettel gazdagítottak Geothe szellemében: aki idegen nyelvet nem ismer, nem tudja a sajátját sem.
Anyanyelvi szakkörünk szervezését a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban kezdtük diákjaimmal. Iskolánk hagyományai lelkesítettek, hiszen alapító őseinknek már 1806-ban elvárásuk volt: „a honi nyelv gyakorlását és tanítását mindenek felett kívánjuk”.
Nagy örömet jelentett első találkozásunk az alapító Péchy Blanka művésznővel. Ő tanácsolta nekünk Kodály szavaival: „intsük, tanítsuk egymást szeretettel”, mert „beszédkultúra nélkül a nemzeti kultúra ideálja el nem érhető”.
A szakköri órák jó hangulata, a versenyekre való felkészülés lelkesített diákot, tanárt egyaránt. A találkozók megerősítették az érzést: jó ahhoz a közösséghez tartozni, ahol érték egymás tisztelete, nyelvünk tisztaságának őrzése.
A szakkörvezetői munkámért kapott Bárczi Géza-emlékérmet olyan meghatottan vettem kézbe, mint annak idején, elsőéves hallgató koromban a kiváló tudós Fonetika című tankönyvét. Kétszer Kazinczy-, egyszer Péchy Blanka-jutalomban részesültem.
A Bessenyei György Irodalmi és Művelődési Társaság elnökségében ma is részt veszek évkönyvek, kiadványok szerkesztésében. Tagja vagyok a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak.
A tevékeny évek után „a pálya széléről” biztatom a mindig újakat a nemes ügy, alapítónk életművének folytatására. Édes anyanyelvünk összeköt minket egymással, bátorít, simogat, igazolja szándékaink őszinteségét. Ezért ragaszkodunk hűséggel Péchy Blanka örökségéhez, s a „jó gazda felelősségével” vigyázunk az élőszóra.