A távoktatás mindannyiunkat váratlanul ért. Március legelején még elképzelni sem tudtuk, hogy egy olyan rendszerben tanuljunk – illetve a tanárok részéről oktassunk – ,ahol nem kell hat órakor vagy még korábban kelni, hogy beérjünk az első órára, a Google Classroomon küldött anyagokat kérik számon, illetve ahol a Meeten keresztül igyekszik a matematikatanár elmagyarázni a lineáris függvény fogalmát, vagy a nyelvtanárok próbálnak rávilágítani arra, hogyan is ragozzuk az igéket múlt időben. Bár számos platform állt rendelkezésünkre az órák megtartását illetően, kissé jobban magunkra voltunk utalva, mint mikor az iskolapadban ülve adtak át tudást nekünk.
A távoktatás tehát számos előnnyel és megannyi hátránnyal járt. Előny volt például, hogy akik messzebbről jártak be, s napi szinten igazodniuk kellett a busz, illetve a vonat menetrendjéhez, most kényelmesen kipihenhették magunkat az első óra kezdetét megelőzően. Pozitívum továbbá, hogy ez idő alatt igénybe vehettük szüleink, testvéreink, osztálytársaink vagy az Internet segítségét, ha esetlegesen elakadtunk egy feladat megoldása vagy kidolgozása során, amire eddig nem igazán volt példa. Az osztályom például felosztotta a feladatokat egymás között, majd létrehoztunk egy csoportot, ahova beküldtük a kész jegyzeteinket. Otthon reggeliztünk és ebédeltünk, amire a normál oktatási rendszer keretein belül nem igazán volt lehetőségünk. Nagy részben magunk rendelkeztünk a saját időnkkel, ezzel valamennyi önállóságot is tanulva, viszont kevesebb segítséget kaptunk tanárainktól és nagyobb felelősség hárult ránk. Akadt olyan alkalom, mikor több oldalas anyagokat kellett egyedül feldolgoznunk, és megannyi feladatot bíztak ránk, melynek következtében olykor délután öt óra is elmúlt mire felálltam a laptop elől.
Mindezek ellenére úgy gondolom, megfelelően vettük az akadályokat, s mind a diákok, mind a tanárok kellő igyekezettel próbáltak helyt állni ebben a megszokottnak lekevésbé sem nevezhető helyzetben.
Fülöp Léna Evelin, 4/11. C