Szeptember első hetében már jött a megkeresés a dombóvári igazgató úrtól. Megbeszéltem a négy fiúval, neveztünk, felkészültünk, bejutottunk. Nálunk már csak így megy. Nem lacafacázunk, tesszük a dolgunk és várjuk az elismerést.
Ez ebben az esetben egy országos döntőn való részvétellel realizálódott. November 28-án jött el a nagy nap. Pontosítok, az utazás napja. Messze van Dombóvár, a sofőrünk úgy döntött, hogy a fővárosban töltünk egy éjszakát, pihenés gyanánt. Na, ez nem szokott összejönni!
Az utazás sem nagyon akart. Történt ugyanis, hogy a voyage reggelén Pethő kolléga a tesis placcon várt teátrális mozdulatokkal. Ehhez társult még a búgó baritonja és a magára erőltetett nyugalma. Ez a kombó 10-ből 9-szer rosszat jelent. Persze a gyomrom rögtön görcsbe rándult és leizzadtam, mint az igás ló. Károlyunk tovább inzultált a keresztkérdéseivel. Kétségbe vonta, hogy egyáltalán lejelentettem-e, hogy útra kelnénk a mai napon. Kétélű volt az elmém. Egyrészt a nyakam tettem volna rá, hogy elintéztem, másrészt rögtön elbizonytalanodtam. Mégiscsak a munkaközösségvezetőnek kell, hogy igaza legyen! Egy mezei beosztott örüljön, hogy egyáltalán az univerzum egy hangyapucányi része.
Én is így tettem, de azért felrohantam a titkárságra, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. Nem sikerült. Ott sem tudtak semmit a mi utunkról. Kezdtem ideges lenni. Pedig a hidegzuhany még ezután jött. A kisbusz egy másik iskolai csoporttal elment a Zemplénbe, és nem is érkeznek addig haza, míg nekünk indulni kell. Több mint 30 éves pályafutásom alatt ilyen még nem fordult elő velem. Lehet, hogy megöregedtem? Azt hiszem, el kell fogadnom Mátyási kolléga napi szinten felém intézett fohászát: „Vén majom!”. Kicsit fáj és erősnek is érzem, de ha itt én hibáztam, akkor önként kérem felvételem a fentebb vázolt szenior armadába.
Néhány percig nagyon mélyen voltam, már tervezgettem ingerszegény nyugdíjas éveimet. Fogalmaztam az apróhirdetést kertész és házvezetőnő kerestetik címmel, aztán….. Aztán Pethő kolléga, mint a főnixmadár tért vissza az aurámba és hozta a jó hírt: hirtelen előkerült a kisbuszra leadott írásos igényem. Visszatért a világ az eredeti kerékvágásba. Nem hibáztam, még az is előfordulhat, hogy lesz tizenegynéhány sallangmentes tanévem a pedagógus pályán. És egyébként meg: „Fogd már be a lepénylesőd, Mátyási!”. Maradok továbbra is fiatal ötvenes! Ez a klasszikus egy picit combosabb formában szokott elhangzani kettőnk között, de a cenzúra és az inkvizíció elrettent, hogy szabadon szárnyalhasson alkotói szabadságom.
Ennyi baljós jel ellenére is útnak tudtunk indulni, ugyanis a másik csoport is befutott végszóra. Az egyórás késés, a sötét szárnyak suhogása után már meg sem kottyant. Az eredeti tervnek megfelelően én hazatekertem, összeszedtem a motyómat és vártam a Pethő Károly, Puskás Márton, Szilágyi Botond, Szoták Dávid és Varga Márk alkotta kvintettet. Persze a megpróbáltatásoknak meg nem volt vége. A Márk gyerek nem volt ott a busznál a megbeszélt időpontban. Csörgött is rögtön a telóm. Jött megint a búgó hang és az erőltetett nyugalom. Én meg játszhattam a békebírót. Elég jól csináltam, mert csak megvárták szegény Márkot. Sőt még engem is felvettek a Molnár utca 37 szám előtt. Az út nyugodt volt. Nem is maradt meg bennem semmi az elkövetkező 2 és fél órából. Magamba roskadva, elmélyülve a gondolataimban megpróbáltam kipihenni az élményekkel teli délelőttöt.
Azt hiszem sikerült, mert a pesti élmények viszont frissen évődtek belém és most is jóérzéssel töltenek el. Megérkezésünk után lerohantuk a Rózsák téri evangélikus kolit, melynek folyományaként kapitulált a portás, a takarító személyzet és a nevelő testület egyaránt. Kitűztük a tirpák zászlót az internátus legmagasabb pontjára, befészkeltük magunkat a két legjobb lakosztályba és vártuk, hogy a sültgalamb a szánkba repüljön. Ez a négy pernahajder gyerek tutira ismeri Mohamed és a hegy esetét, mert néhány perc unalmas várakozás után javasolták, hogy menjünk ki a városba és DSE pénzen szervezzünk egy szerény vacsorát magunknak. Nem olyan családbul származom én, hogy bármi jónak az elrontója legyek és a Regős Bendegúz –féle állandó rohanás sem esik tőlem távol, így hát felkerestük Európa egyik vezető diszkontáruház-láncának a legközelebbi üzletét.
Három papírtáskát pakoltunk tele mindenféle áruval. A pénztáros Szófosónia asszonyság kaján vigyorral az arcán kérdezte meg, hogy sokat eszik ez a négy fejlődésben lévő kandúr bandi? A négy Menő Jenő csípőből tüzelt és az „Ez csak a pótvacsora lesz!” tőmondattal lefagyasztották a mosolyt a pimasz pénztáros pofázmányáról. Visszabaktattunk a koleszba és kezdetét vette a végeláthatatlan zaba party. Az ömlesztett vacsorakellékek között szerettünk volna valami rendet tenni. Mondjuk különválogatni mindenkinek a sajátját. Nem sikerült. A rezidencia egyetlen asztalára szervíroztuk a cuccot. A végeredmény egy hegyomlásnyi kajacunami lett. Az alkalomhoz illően felkötöttük a partedlit, és csak úgy lazán, férfiasan, ingujjasan nekiláttunk az est legfontosabb feladatának. A részleteket most hagyjuk, maradjunk annyiban, hogy megvacsoráztunk. Talán inkább mégis felvillantok egy részletet a purparléból. Az mindenkinek megvan, hogy Bud Spencer és Terence Hill hogy szoktak kajálni a filmjeikben. Idézzétek fel a sör virsli versenyt! Valami hasonlóban volt részünk nekünk is.
Egy kis frissítő zuhany, néhány perc szieszta és már újra egy légtérben szívtuk egymás vérét. Hangolódva a másnapi vetélkedőre, átvettük még egyszer, utoljára a vonatkozó témaköröket. Ez több, mint két órát vett igénybe, de elröpült az idő, mert nagyon pöpec módon vágták az anyagot a fiúk. Közben Karcsi is befutott, bár neki már csak a morzsaparti jutott. Nem panaszkodott, még azzal is jól lakott. Már majdnem éjfélt ütött az óra, mikor a tanarak levonultak a színről, otthagyva az álomba szenderült kiscsávókat. Húzták a lóbőrt, szelíden puhára simították a vánkost, gondoltuk, tegyük mi is ezt. Jóhiszeműen álomra hajtottuk fejünket, majd csak a reggeli LGT klasszikus, a „Csak az jöjjön” fülsüketítő ricsaja ébresztett a hajnali órákban.
Kipihenten flangáltam a folyosón, mikor is Szófosónia II képében egy kolis nevelő úrhölgy állta utam. Rögtön a dolgok közepébe vágva, köszönés nélkül nyomott le a torkomon egy számomra bántóan magyartalan kérdést: „El lett mondva a gyerekeknek a házirend?” Na most erre mit mondjak? Néhány másodperc kínos csend után hasonló stílusban válaszoltam. Tegnap egyedül maradtam a gyerekekkel, mert a kollégám el lett utazva a belvárosba. Igyekeztem, hogy el legyen mondva minden rendszabály a fiúknak. Sőt, amikor a kolléga vissza volt térve, még ő is elmondta vala az én általam már elmondottakat. Nem vagyok egy Grétsy László, még az is lehet, hogy rosszul tudom, de ettől a fogalmazástól fel vagyok mászva a falra!
A biztonság kedvéért rákérdeztem a fiúktól, hogy mi történt, amikor magukra hagytuk őket. Fél óráig lapítottak, mint….. Aztán újabb félóra aktív móka következett. Egy kis párnacsatával fűszerezett bújócskával tették felejthetetlenné a már addig is élménydús napot. Kicsit hangosra sikeredett és Assziszi Szent Leokádia túlságosan is a szívére vette. Egyébként elnézést kértem tőle, gondolnom kell a jövőnkre is. Biztos lesznek még közös projektjeink. Így utólag jobbító szándékú, előremutató javaslatként fogom fel, hogy el legyen mondva a házirend a diákoknak. Rend a lelke mindennek!
A kis incidens és a tegnapról mára mentett maradék elfogyasztása után elindulhattunk Dombóvárra. Az út második részét egy potyautassal töltöttük. Győr Béla a Magyar Olimpiai Akadémia főtitkára erősítette a csapatot. A budai városszélen még meglátogattunk egy lerobbant gyárat, ahol a főportás már várt minket néhány tamburello ütőhöz tartozó pánttal. Ettől kezdve már nem volt megállás. Dombóvárig beszélgettünk, sőt úgy rémlik, hogy én aludtam is egyet. Szóval semmi extra. Délelőtt 10 körül érkeztünk meg a tett színhelyére. Mivel már harmadszor vizitáltunk a Tinódi Ház aulájában, semmi meglepő nem várt ránk. Tudtuk, hogy a bejárattól jobbra lesz a vetélkedő, balra pedig az a hely, ahova a messziről jött ember minél hamarabb szeretne beesni. Ennek megfelelően mi is balra támadtunk először. Aztán meg jobbra, a svédasztal felé. Miután mindkét irányt lealáztuk, a középen levő IKEA fotelek hívogató szavának már nem tudtunk ellenállni. Lelomoltunk és kicsit még beszélgettünk a témakörökről, aztán leültek a fiúk a „küzdőtérre” és várták a kezdő sípszót.
Hogy mi is várt a suhancaimra? Váltsuk hát aprópénzre a témákat! A tanulóknak három összetett témakört kellett jól ismerniük a sikeres szereplés érdekében. A névadó Buzánszky Jenő pályafutása mellett el kellett igazodniuk az Aranycsapat összes tagjának életpályájában, s emellett jól kellett tudniuk az 1954-es labdarúgó-világbajnokság eseménytörténetét. Ezen kívül az összes eddig megszervezett labdarúgó Európa-bajnoksággal kapcsolatosan vártak rájuk kérdések. A harmadik témakört az idei, 2024-ben Párizsban megrendezett nyári olimpiai játékok magyar eredményei, nemzetközi és hazai érdekességei jelentették.
A versenyzők egy írásbeli feladatlap megoldásával kezdték a küzdelmeket. A legjobb 24 tanuló került a szóbeli döntőbe. Természetesen ide mind a négy briganti kvalifikálta magát. Az első kör egyébként egy bő óra volt. Ezután elsétáltunk egy közeli étterembe, ahol a keleti harcosaim megint kimutatták a foguk fehérjét. Nekik nem volt elég az emberes adag, amit kaptunk. Jó apukájukként az ellencsapatok meghagyott maradékát szedtem össze nekik. Jó étvággyal azt is elfogyasztották. Visszabaktattunk a Tinódi Házba és folytattuk a vetélkedést.
A tárgyi tudás mellett ebben a körben már fontos szerep jutott a gyors gondolkodásnak, a kreativitásnak. Ezek szerint a fiaim közül csak Szilágyi Boti tud gyorsan gondolkodni és kreatív lenni, mert a másik három ficsúr itt fejezte be a küzdelmet. A legjobb 12 résztvevő a megmérettetés záró szakaszában a dombóvári gimnázium nyomógombos berendezésével is megmérkőzött egymással. Itt már csak Boti képviselte a Kossuthot. Sajnos így a csapat nem tudott több pontot szerezni, maradt a másik három fiú esetében az első két fordulóban összeszedett pontszám.
Szilágyi Boti már több országos döntőn bizonyította, hogy az ország egyik legnagyobb tudásával rendelkező „sporttörténész palántája”. Összességében a csapatunk épphogy lecsúszott a dobogóról, negyedikek lettek. Láttam rajtuk a csalódottságot, de az est hátralévő része feledtette velük a dobogó hiányát. A vetélkedő végén Buzánszky Jenő fiától átvették a fiúk a megérdemelt ajándékkönyveket. Összelomoltunk és elindultunk a kisbusz felé. A főtitkár úr visszafelé is velünk jött. És milyen jól tette! Ezt ő maga mondta a nap végén.
A sokat megért jobbkéz fordította a slusszkulcsot és már indultunk is. De nem ám Budapest felé, hanem a városon belül a Pannónia út 4. szám alá vitte a csapatot a sofőr. Itt a második emelet 6-os számú kecójában lakik Kertész Ferenc műgyűjtő. Róla azt kell tudni, hogy Ófehértón nagyjából 15 évet dolgoztunk és fociztunk együtt. Lezárva ófehértói pályafutását ő lelépett Dombóvárra, én meg Nyíregyházára, Aztán sok-sok év után itt keresztezte egymást a vargabetűkkel teli életutunk. A „Kicsi” – merthogy így hívtuk – rátalált egy 12 darabos grafikára, amit egy idős bácsi padlásáról vásárolt meg. A gyűjtemény az Aranycsapat játékosait, Szepesi Gyuri bácsit és a Népstadiont ábrázolja. Teljesen eszement lettem volna, ha ezt a kis családi múzeumot nem nézzük meg. Nagy élmény volt a találkozás a régi kollégával, a grafikák pedig a sportkulturális kíváncsiságunkat voltak hivatottak kielégíteni. Nagy dózisban jöttek a grafikákról az 50-es évek életérzéseivel átszőtt érzelmek. Már majdnem tapsviharban törtünk ki, éltetve a kopasz Mathias vezért, mikor is észlelvén az időt, inkább az indulás mellett döntöttünk.
Nyomás vissza a buszba! Röviden értékeltem a történteket, megbeszéltük, hogy jövőre újra nekivágunk és végzősként felállnak majd a dobogóra. Ezt követően az M7-es sötétjében elkezdődött valami fantasztikus. Hogy, hogy nem, előkerült egy JBL hangszóró, valaki csatlakozott hozzá az okostelefonjával, aztán ….. Aztán a kossuthos pályafutásom talán legemlékezetesebb két órája következett. A négy fiú tele torokkal üvöltött számunkra teljesen ismeretlen dalokat. De valami olyan vehemenciával, hogy az önfeledt jókedvük néhány perc alatt ránk, felnőttekre is átragadt. Pusiról eddig is tudtuk, hogy benne van az „X”, itt aztán élőben is tanúbizonyságot tett róla. Ment a buli végeláthatatlanul. Mikor már tetőfokára hágott a hangulat, annyi változást kierőszakoltam, hogy minden második számot a felnőttek kérik. Volt itt Illés, Metró, Omega, LGT, Bojtorán, Fonográf, Syrius, Zorán, Cserháti Zsuzsa, a többieket képzeljétek hozzá. És hihetetlen, hogy nagyon sok számot ismertek ezek a kis ficsúrok. Nem tudom, milyen élmények várnak még rám a Kossuthban, de ezt nehéz lesz überelni.
Végül, sajnos megérkeztünk Budapestre. Itt még várt ránk egy sportos program. Szó szerint csak ránk várt, mert záróra után érkeztünk. Viszont előrelátó pedagógusként lezsíroztam a tulajjal, hogy addig nem zár be, míg mi meg nem érkezünk. Állta a szavát. Nem is tehetett mást, tudta, hogy az édesapját nagyon tisztelem. A hely, ahová mentünk a Deák Pince nevet kapta a keresztségben. A név megtévesztő. A hely szellemét nem az árusított termékek szolgáltatták, hanem a falakról relikviák formájában a vendégekre néző és árulkodó sporttörténelem. A tulajdonos édesapja, Deák Bamba az 1940-es évek világhírű gólvágója volt. Az ilyen miféle embereknek, mint a mi csapatunk is, nagy élményt jelentett a szűk egyórányi sztorizgatás a nagy Bambáról. A gyors búcsú után visszaslattyogtunk a buszhoz és elindultunk haza.
Azt hittem, már nem fog semmi érdemleges történni, de nem így volt. Alighogy kiértünk az M3-ra, Pusi máris jelezte, hogy a következő benzinkúton álljunk meg egy pofavizitre. A sofőr persze másként látta a helyzetet, de nagy kegyesen mégis csak megállt. Egy utolsó ukázt még intézett a gyerekekhez, miszerint 5 percet kapnak. Kicsit több lett belőle, mert Pusi rendelt valamit, aminek még el is kellett készülnie. Amikor ez kiderült, robbant a bomba. Zengett a benzinkút. Mennydörgésként hasított az éjszakába Pethő tanár úr Kazinczy-díjat érdemlő monológja. Visszaérve a buszba Pusi behúzta fülét-farkát, Boti pedig majd bepisilt a röhögéstől, amit vissza kellet fojtania, mert ez nem az a helyzet volt, ahol önfeledten lehetne nevetni. Kicsit keserédes lett a kirándulás vége, de azóta tisztázták a felek a helyzetet és megszűnt az öri-hari.
Röviden ennyi! A lényeg a III. Buzánszky Jenő Országos Sporttörténeti Vetélkedőn negyedik lett a csapatunk. Ez szerintem nagy királyság!
Pazonyi György
Ezek is érdekelhetnek még:
- Dombóvár harmadszor
Szeptember első hetében már jött a megkeresés a dombóvári igazgató úrtól. Megbeszéltem a négy fiúval, neveztünk, felkészültünk, bejutottunk. Nálunk már csak így megy. Nem lacafacázunk, tesszük a dolgunk és várjuk az elismerést. Ez ebben az esetben egy országos döntőn való részvétellel realizálódott. November 28-án jött el a nagy nap. Pontosítok,Olvasd tovább - Ungvári Miklós olimpikon látogatott iskolánkba
Ungvári Mikit 2018-ban, Cegléden ismertem meg a város sportmúzeumában. Rögtön lecsaptam rá, vagy ő én rám. Nézőpont kérdése. Beszédbe elegyedtünk, telefonszámot cseréltünk és vártunk egy kínálkozó alkalomra, hogy együtt csináljunk valami maradandót. Ennek most jött el az ideje. Egészen pontosan 2024. november 15-én a nyíregyházi Kossuth gimiben.Olvasd tovább - Kovács Richárd olimpikon volt a vendégünk
Épphogy elkezdtük a tanévet, máris jöttek a sportos projektek. Futottunk a SzakMa Fest-en, ötvenegynéhány gyerekkel indultunk az atlétika diákolimpia ügyességi csapatbajnokságán, és végül, de korántsem utolsó sorban Kovács Ricsit láttuk vendégül.Olvasd tovább - A 2024-es FIDE elődöntő
Aki esetleg követi a legfrissebb sakk híreket, az valószínűleg már tudomást szerezhetett a minden évben meghirdetett FIDE sakk elődöntőröl. De mit is takar a bajnokság?Olvasd tovább - NBA All Star: a legjobbak pályája
Az NBA 1951 óta eddig összesen 72-szer rendezte meg az All Star gálát. Ezen a meccsen nem a győzelem számít igazán, hanem sokkal inkább az, hogy ki lesz az MVP. A gálán minden évben születnek hihetetlen megmozdulások és rekordok, idén az eddigi legnagyobb pontszámú mérkőzést játszották, majdnem 400 pont születettOlvasd tovább