Mielőtt bármit is írnék, rögtön az elején szögezzük le, hogy az egész eddigi, ilyen irányú tevékenységem tévedés volt. A címben szereplő két kifejezés kapcsolatát majd harminc évig rosszul értelmeztem. Mostanáig abban a hitben éltem, hogy a vetélkedők után, mintegy grátiszként jár a gyerekseregnek a jutalomfalat. Most jöttem rá, hogy egy új hipotézist kell felállítanom. Mézesmadzag kaja inspirációként, aztán vetélkedő. Lehet, hogy ez a jó sorrend? Vizsgáljuk meg!
Az előző tanévben négy országos döntőbe jutottunk el, különböző sporttörténeti vetélkedőkön. Megfogadtam a TÉR-nek, hogy az aktuális iskolaévben is megcsináljuk. Megcsináltuk!!! Itt akár véget is érhetne az értekezés, de az élményeket inkább megosztom a rajongókkal.
A dombóvári kalandok után egy indokolatlanul nagy szünet következett. Milyen világ az ahol november vége és a következő év márciusa között pangás van? Nincs kutakodás a sportmúltunkban, nincs megmérettetés, nincs kivagyiság és arcoskodás. Persze így sem unatkoztunk. Eljártak a díszpintyek labdarúgó bajnokságokra Mátyási kollégával, velem pedig mindenféle atlétika ütközeteken fitogtatták képeségeiket. Szóval ment a fizikális felkészülés, a többi pedig úgyis fejben dől el. Heti egy-két alkalommal azért próbáltam legalább az online térben összehozni egy szimpóziumot, sikertelenül. Mindig volt valami fontosabb dolog, úgymint csajozás, bulizás. A többi ingatag lábakon álló magyarázkodást meg sem említem, mert annyira színtelenek.
Végre aztán befutott az első versenykiírás. De ennek azért kőkemény nyíregyházi vonatkozású előzménye is volt. A Fülöp Márton Alapítvány és a kőbányai Szent László Általános Iskola igazgatója, Menyhárt Sándor közös munkásságának gyümölcseként létrejött vetélkedő már a harmadik születésnapját ünnepelte az idén. Természetesen az első kettőn is tiszteletünket tettük, és a biztonság kedvéért egy ezüstérmet hazahoztunk. Az idei tusakodás is két online fordulóval szűrte meg a száz fölötti nevező csapatokat. Nagy nehezen sikerült elérnem, hogy a négy pernahajder nálunk a nappaliban gyűljön össze és oldja meg a feladványokat. Ők a kanapén feküdve, én a földön ülve, közösen abszolváltuk a feladatokat. Jó csapatot alkottunk, mert az egyik galeri a negyedik és másik a hatodik helyen jutott be az országos döntő tíz csapata közé. És akkor most jön a nyíregyházi előzmény. Menyhárt Sándort megkértem, hogy a döntőt március 15-e után tartsuk már, mert Szilágyi Boti addig egy Erasmus program keretében Olaszországban tartózkodik. Megtette nekünk, ezért itt is szeretnék köszönetet mondani neki: Köszönöm Sanyi!
Ennek megfelelően a budapesti utazásunk március 27-én volt. Jut eszembe, a vetélkedő témájáról még nem is beszéltünk. Az elmúlt két évvel ellentétben most nem a labdarúgás volt a porondon. Annál egy sokkal komplexebb kérdéskör alkotta az elvárt ismeretek tárházát. A „Magyarok az Olimpiákon” cím egy hatalmas adatbázist foglal magában. Azért az országosra egy kicsit lefaragtak a tárgykörből. A legsikeresebb sportágaink és legsikeresebb olimpikonjaink teljesítményét kellett ismernie a döntőbe jutott tíz csapat húsz játékosának. Szilágyi Boti és Puskás Márton a Murcosok csapatnévvel szállt harcba a minél jobb helyezésért. Szoták Dávid és Varga Márk pedig a már jól bevált Tirpákok zászló alatt indult a csatába.
Reggel korán indultunk, amikor a város még viktoriánus korabeli arcát mutatja. Dúdoltam is magamban a klasszikus P. Mobil számot: „… falakról bámul az unalom, csak a csend szól rám, csillagok hullnak, születnek újak…” Még mindenki aludt, amikor én már battyogtam a Kállói úti buszmegállóba. Jött is a konflis, kicsit lassított, felugrottam rá és már dzsaltunk is Budapestre. Felvettem a legújabb Desigual szettemet, hogy kitűnjek a tömegből, de ezzel csak azt értem el, hogy négy akasztanivaló gazfickó egész úton csúfságolt (ez Szilágyi Boti szavajárása).
Korán indultunk, korán érkeztünk, még az iskolába sem engedtek be, ahol a döntőt tartották. Jobb híján kerestünk egy talponállót, ahol bekaphatunk valamint. Ezek a csávók mindig éhesek, és mindig DSE pénzen akarják oltani éhségüket. Ez most nem jött be, önköltséges alapon vonultak vályúhoz. Vigasztalta őket a hely neve, ami egy kicsit pajzán, egy kicsit figyelemfelkeltő, tehát pont olyan, amilyennek lennie kell. A Go Go Hami egy igazi, hamisítatlan zabahely, ahol a vásárolható portékák fantázianevei árulják önmagukat. Donna Tonna, a hölgy, aki kiszolgálta a fiúkat, akkora hambikat készített, hogy vetekedett a zabagépek fejével. Ne legyenek kétségeitek, elfogyott minden, de úgy néztek ki, mint a disznók. Fényképekkel tudom bizonyítani. Ezek után csak bekéredzkedtünk a gimibe, tisztába tenni magunkat. Ha már bent voltunk a szervezők befogtak minket segíteni a díszterem berendezésébe. Naivan azt hittük, hogy szereztünk néhány plusz pontot ….
Nagyon fogadkoztak a srácok, hogy érem lesz a végén. Nem lett. Esélyünk sem volt rá. A lebonyolítás nagyon látványos volt, de ha valaki nem elég gyors, nem szólhatott bele az elején tartó csatározásokba. A nyomógombos vetélkedés jellemzője, hogy nagy tudással kell rendelkezned, és gyorsan kell reagálnod. Na, ez nem ment a fiaimnak ezen a napon. Úgy ültek az asztaluknál, mint egy torzó, akik lényükből fakadóan nem tudják használni a nyomógombot. Van megoldás. A mi giminknek is kell egy ilyen berendezés. Én már megtettem az első lépéseket ezzel kapcsolatban. Egy megerősítést várok és indul a gyártás. Összességében a hetedik és tizedik helyezés nem szégyenfolt egy országos döntőn. Nem is annak fogtuk fel, tudjuk, hogy lesz ez még jobb is.
Egyébként nagy élmény volt a vetélkedő. Szabó Gabriella, Dunai Antal, Martinek János és Szabó Bence személyében olimpiai bajnokok voltak a vendégek, akik szívesen paroláztak a gyerekekkel. Hajdú B. István személyében pedig egy országosan ismert sportriporter volt a játékvezető. A jutalomkönyvek átadása közben a szervezők sajnálkozásukat fejezték ki a két csapatom helyezése miatt. Tudják ők is, hogy több van a bandában. Fogjuk még bizonyítani, nyugi!
Ezzel még nem volt vége a budapesti kalandnak. A Puskás Arénába vezetett az útunk, hogy megnézzük a nemrég átadott Puskás Múzeumot. Megpróbálom leírni, hogy mi várt ott ránk. Nem lesz egyszerű átadnom azt a sokkhatást, ami fejbekólintott minket, ahogy beléptünk. Egy kultikus hely, amit minden magyarnak látnia kell. A mai fiatalság annyira nem vevő a múzeumokra, ezt azt hiszem, elfogadhatjuk alapvetésnek. Kicsit tartottam is tőle, hogy kudarcba fullad azon szándékom, hogy a fiúk megismerjék a világ egyik legfelemelőbb sikertörténetét! Tévedtem, nagyot tévedtem. Ezek a gyerekek szájtátva nézték a tárlatokat. Nem jöttek az idétlen kérdéseikkel, hogy mikor megyünk már. Elolvasták a feliratokat, fényképeket készítettek, átadták magukat a Puskás-történelemnek. Hidegrázós volt az egész! Négy vagány csávó, akiknek a csajok és a bulik jelentik a mindent (is), teljesen átszellemülten nézték a kiállítást. Még most is beleborzongok a négy szinten bemutatott tárgyaknak, fényképeknek és különböző dokumentumoknak a látványába. Most éreztem azt először, hogy értékelik a fiúk a jó, öreg Gyurka bácsi törekvéseit.
A múzeumlátogatás után még megtámadtuk a shopot és vettem egy Puskás sálat emlékbe. Most, míg írom ezt az emlékeztetőt, itt van a nyakamban. Nem azért vettem, hogy a fiókban álljon! A móka végén még kitöltöttük a MOA vetélkedőjének aktuális fordulóját. A hely szelleme és a határtalan tudás eredményeképpen hibátlanul válaszoltunk a pitiáner kérdésekre. A jól végzett munka érzésével indulhattunk haza.
Na, ne már! Nem megyünk még haza. Irány a Csanádi Árpád Sportiskola, Általános Iskola és Gimnázium! Több nyomós okom is volt rá, hogy így tegyünk. Az időnkbe belefért, Pethő Károly áldását adta rá, az iskola egy sportmúzeum és végül, de korántsem utolsó sorban Hunyadi Emese magyar nemzetiségű, osztrák olimpiai bajnok tartott élménybeszámolót. Nem kérdés, ott a helyünk.
Átbuszoztunk az iskolába, beálltunk az udvarra, aztán vártuk, hogy a vendég megérkezzen. Volt időnk az iskola sportos/olimpiás kiállításait megnézni. Nem semmi a hely. Baró kis almamáter a sportőrülteknek, amilyenek ugye mi is vagyunk. Lecsekkoltunk mindent, aztán leültünk abban a teremben, ahol a vendégvárás volt. A szervezők, minő hiba, egy kis nassolni valóval kedveskedtek a hallgatóságnak. Mire a négy krapek elfogyasztotta az eléjük pakolt ropogtatni valót, be is futott a bajnoknő. Már az antré is fantasztikus volt. Két korcsolyával a kezében, futott az asztalfőhöz, hogy aztán egy pikáns pukedli kíséretében köszöntse a jelenlévőket. Egy moderátor segítségével ismerhettük meg Emesét, aki egy vagány csaj, merész döntéseken alapuló karrierjével kápráztatott el bennünket.
Az élménybeszámoló közben, igazolandó a nem mindennapi személyiségét, a mi négy ki mukinkat a leghátsó sorból az elsőbe parancsolta. Meg sem próbáltak ellentmondani, hanem pucoltak a nézősereg elejére. Kikérdezte mind a négyőjüket, közben többször zavarba hozta a szabolcsi vagányokat. Imádni való jelenetek voltak. Gyorsan elröpült a röpke pásztoróra, lassan tényleg szedelődköznünk kellett. Azért a közös fényképezkedés most sem maradt el. Sőt, átcsapott egy ritmikus tásasági rituáléba. Emese úgy instruálta a kis bandánkat, mintha egy gyorskorcsolya edzésen lennénk, és éppen a rajtot gyakorolnánk. Nem véletlenül születtek mosolygós képek. Ezután aztán vettük a sátorfánkat és beültünk a gimis buszba, és Pethő Károlyra bíztuk magunkat.
Ő, mint mindig most is tudott egy tuti kajáldát. Káposztásmegyer felé vettük az irányt. A Gyrosom nevű helyen zártuk a napot, és csaptunk egy vidám pótvacsorát. Azt hiszem ezt a napot kimaxoltuk. Nem fért már bele semmi, így kiadtuk az ukázt a sofőrnek, hogy az M3-as felé vegye az irányt. Jobb híján elindultunk haza. Pusi is tanult a múltkori intermezzoból, és nem akart már egyik benzinkúton sem megállni. Suhant az éjszakában a járművünk, mi pedig rázendítettünk a Generál egy vonatkozó slágerére. Önfeledten énekeltük a „Könnyű álmot hozzon az éj” című melódiát. Legendás pillanatok voltak. Hú, de fognak ezek a fiúk hiányozni, ha leérettségiznek! Addig azért még lesz egy-két buli, ahol közösen fogunk zúzni.
Erre nem is kellett sokat várni. A tavaszi szünet második szombatján – 2025 április 26-án – rendezték a Mező Ferenc Olimpiai Szellemi Vetélkedő országos döntőjét. Na, most akik megkérdezik, hogy bejutottunk-e, azoknak azt tudom válaszolni röviden, hogy természetesen. Kicsit bővebben: nincs az univerzumnak olyan galaxisa. amelyben a Kossuthos kompánia ne lenne a legjobbak között. Ehhez az alapvetéshez most is tartottuk magunkat.
A döntőt megelőző öt online forduló nem hozta lázba a négy fős brancsot. Újgyakorlatnak jó volt, mondták kicsit fellengzősen. Ha jól emlékszem, mind az öt alkalommal máshol kerestünk magunknak egy parcellányi helyet, hogy kitöltsük a 25-25 kérdésből álló Kahoot feladatsorokat. A negyedik helyen kvalifikáltuk magunkat az országosra, amelyet teljesen korrekt eredménynek tartottam. Bár egy pöppet bántotta az önérzetemet, hogy Baktalórántháza előttünk végzett. Nagy baj azért nem volt, majd a döntőben előzünk, gondoltam felebaráti szeretettel. Ez a cél vezérelt, mármint, hogy legyünk benne az első háromban, és előzzük meg Szögyi szenszej és Dudi barátom bandáját. Vajon összejött? Ne türelmetlenkedj, kedves olvasó, néhány oldal után már nem fogja furdalni a kíváncsiság az oldalad.
Az előzmények nem voltak jók. Varga Márk szervezési problémák miatt nem tudott velünk tartani. Így csak három fővel tudtunk elindulni a tanév legnagyobb presztízsével bíró megmérettetésen.
Az utazás, a sofőr, az én dress code-om dettó ugyanaz, mint a múltkor. Ragaszkodom a jól bevált tradíciókhoz. Sajnos nem vettem észre, hogy a szokásaim rabja lettem, és amire azt hittem, hogy előrevisz, csak hátráltat. A kiruccanás kisbuszban töltött része is a hagyományos módon zajlott, elég sokszor részleteztem már, most képzelje el mindenki. A lényeg, hogy időben megérkeztünk a Rózsadomb aljában lévő Káldor Kollégiumba, amelynek rendezvénytermében szervezte meg a MOA az országos döntőt. Az ország legjobb nyolc csapata mutathatta meg felkészültségét.
Csak, hogy mindenki értse, hogy mennyi mindent kell tudni a vetélkedőn elinduló csapatoknak, részletezem a feladatanyagot:
- A 190 magyar olimpiai bajnoki cím és megszerzésének története az újkori olimpiai játékokon.
- A 316 magyar olimpiai bajnok versenyzői pályafutásának eredményei.
- Témakör terjedelme: Kik, mikor, hol, milyen sportág, milyen versenyszámában, milyen eredménnyel lettek győztesek az újkori olimpiákon. A győzelem megszerzésének körülményei, továbbá bajnokaink mikor (csak az évszám kell), hol születtek, illetve hunytak el, egyesületük, amikor bajnoki címüket szerezték, olimpiai részvételeik száma és azokon elért pontszerző helyezéseik (1-6. helyezés).
- Olimpiai ezüst- és bronzérmet szerzett versenyzőink olimpiai eredményei, milyen sportág, milyen versenyszámában, milyen eredménnyel szerezték érmeiket, pontszerző helyezéseiket, mikor (csak az évszám kell), hol születtek, ill. hunytak el, olimpiai részvételeik összessége.
- Képfelismerés. Az éremszerző (1-3. helyezett) magyar sportolók képről felismerése, valamint szerepléseik az újkori nyári és téli olimpiai játékokon,
Nem semmi, ugye? Szinte már lehetetlen. Mi mégis megpróbálkoztunk vele. Azt ugye már tudja mindenki, aki szokta olvasni az emlékeztetőket, hogy az én kis briganti bandám nem a szorgalmáról híres. Ha úgy lenne, nyugodtan állhatnának egy egyetemi katedrán. Egy átlag hallgató a sporttörténelem terén a nyomunkba sem ér. Ez most komoly! Maradjunk csak a földön, rutinból vetélkednek, és így vagyunk ott minden országos döntőn. Édes Istenem, ha tanulnának is!!!! Egyébként jól indult a döntő. Félidőben még a harmadik helyen tanyázott a megtépázott, három fős bandám. A szünetben próbáltam ellátni őket néhány jó tanáccsal. A végeredményt tekintve, nem sikerült a partizánakcióm. Jobb lett volna, ha hagyom őket például meginni egy erősen habzó seritalt. Ragaszkodtam a csapvízhez, meg is lett az eredménye. Mentségemre szóljon, nem csak én hibáztam kapitálisat, hanem jött megint a nyomógombos feladat.
Az utolsó fordulóban már megint gombokat kellett nyomogatni. Az már kiderült az előző ankéton, hogy abban gyengék vagyunk. Most egy esetben voltunk gyorsak, de semmit nem értünk vele, mert Pusi akkora hülyeséget mondott, hogy pár másodperccel a válaszadás után, saját magát is kinevette. Egy szó, mint száz, nemhogy a dobogóról csúsztunk le, hanem a negyedik helyről is. Nincs harag Pusi, legalább jól éreztük magunkat. Egyébként Pusi ezzel az intermezzoval a túlélésre játszott. Megpróbált hajazni a csékára, Botira. Tudniillik a tudását szerette volna megmutatni, ergo hasonlítani Tiszabercel vagabundjához. Pusi, ez már szinte mimikri, annak is a védekező fajtája. Olyannak tűnsz, mint egy farkasbőrbe bújt bárány. Pedig, ha egy kicsit tanulnál, lehetnél báránybőrbe bújt farkas is. Értsd, te lehetnél a vezérbika!
A döntőn, a Győr Béla zsűrielnök, Becsey János paralimpiai bajnok úszó, Budai Tibor zsűritagok, Tóth Attila játékvezető összetételű bizottság előtt az alábbi végeredmény született:
- PTE Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium Deák Ferenc Általános Iskolája (Pécs).
- Jedlik Ányos Gimnázium (Budapest).
- Dombóvári Ilyés Gyula Gimnázium (Dombóvár).
- Kispesti Eötvös József Általános Iskola (Budapest).
- Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium (Nyíregyháza). Felkészítő tanár: Pazonyi György.
- Nagy Lajos Gimnázium (Szombathely).
- Északi ASzC Vay Ádám Mezőgazdasági Technikum, Szakközépiskola és Kollégium (Baktalórántháza). Felkészítő tanár: Szögyényi Gábor, Dudás Attila.
- Szent Miklós Görögkatolikus Általános Iskola (Edelény).
Kérem szépen, az egyik vágyam teljesült, a másik nem. Az érmes helyezés elúszott. Viszont a baktalórántházai Vay-t megelőztük. Legszebb öröm a káröröm, de ezesetben ez nem igaz. Öri barik vagyunk, és folyton igyekszünk a másikunknak valami bosszúságot okozni. Most nekem sikerült. Az eredményhirdetésen már mindenki vigyorgott. Szerintem jogosan, ugyanis jó volt a feeling, kaptunk értékes könyveket és egy meghívást a nyári olimpiai táborba. Nem vita tárgya, megyünk, mert ott a helyünk. Egyébként is a MOA főtitkár úr nagyon kedveli ezeket a nyíregyházi fiúkat. Sőt Budai Tibor, az egyik zsűritag, sok esetben szokott Pusival példálózni.
A vetélkedő után a MOA vendégei voltunk egy ebédre. A Fény utcai piacon a Pesti Kantinban csillapítottuk éhségünket. És ezzel még nem volt vége az aznapi falatozásnak. Betermeltük az emberes adagokat, aztán már húztuk is a csíkot a következő állomásra. Már megint találtam valami sportos elfoglaltságot a vetélkedő utánra. A BOK csarnokban tartották az új öttusa Világkupa budapesti fordulóját. Regisztráltam a rendezvényre, így nem volt akadálya, hogy bekukkantsunk. Még soha nem voltam öttusa versenyen, főleg nem Világkupán. Ennek tudatában, elég érdekesen hangozhat, hogy olyat láthattunk, amelyet korábban soha. Ebben az esetben nem magamra gondoltam, hanem az egész öttusa világra. Nem túlzok. Se itthon, se külföldön nem volt még ehhez hasonló verseny. Hatalmasat lépett előre, az egész sportág. Óriási a verseny a közönség figyelméért és érdeklődéséért. Látványban, minőségben, hangulatban, példaképekben, eredményekben, minden szinten remek teljesítményt mutattunk a világnak. Nagyon látványos volt az egész. A csarnokban volt az akadályfutás és a lövészet. Friss olimpiai bajnokunk Gulyás Michelle a második legjobb pontszámmal kvalifikálta magát a döntőre, de ez nem gátolta meg abban, hogy a végén ő legyen a legjobb. Őrjöngött az egész csarnok, amikor elsőként haladt át a célon.
A verseny végeztével már mindenki indult volna tovább, kivéve engem. Én eldöntöttem, hogy addig nem megyek innen sehova, míg nem találkozom személyesen Gulyás Michelle-el. Karcsi és a gyerekek már tűkön ültek, hogy induljunk már. Ez engem teljesen hidegen hagyott. Addig járkáltam a folyosón, míg egyszer csak kinyílt egy ajtó és kilépett rajta a várva várt csajszi. Most vagy soha, gondoltam, gyorsan lerohanom, váltok vele néhány szót, meghívom a Kossuthba és készítünk egy közös képet. Persze ezt nem csak én gondoltam így. Gyorsan oda sereglett aki csak élt és mozgott a környéken. Akik eddig siettek volna, azokat is odaette a fene. Az összes nyíregyházi fickó ott sündörgött a tömegben, hogy közel férkőzhessenek a bajnokhoz. Kivártuk a sorunkat, nem volt egyszerű. Végre valahára mi következtünk. Természetesen úgy helyezkedtem, hogy én állhassak mellette. Azt ugye mondtam már, hogy Szilágyi Botiban a fiatalkori önmagamat látom. Naná, hogy ő állt a másik oldalra. Közrefogtuk Michelle-t és sütkéreztünk a rivaldafényben. Csak, hogy fokozzam az érdeklődést, muszáj leírnom, hogy Gyenesei Leila világbajnok, és Török Ferenc olimpiai bajnok öttusázóval is fotózkodtunk.
Ennyi izgalom után persze kajálni illik valamit. Pethő mester most is tudta a dolgát. Elvitte a csapatot az Erdőkerülő útra, a Pirog-da nevű kajáldába. Sose hallottunk róla, nem úgy Károlyunk. Ő aztán tudja, mitől döglik a légy! Hát persze, hogy a tradicionális délszláv és orosz ételektől. Mi tagadás, jó volt. Sőt nagyon jó. Fogunk még ide jönni. Csak az az áldott DSE nehogy csődbe jusson! Némi emésztés és csöppnyi szundi után most már befejezettnek tekintettük a napot, így elindultunk haza.
Az út nagyon lapos volt. Nem is maradt meg bennem semmi. Némán ültünk a buszban, tompán bámultunk magunk elé. Se egy kis rock ’n roll, se egy kis szivatós duma. Mindenki a gondolataiba mélyülve várta, hogy haza érkezzünk. Azért nekem járt az agyam. Tudtam, hogy még lesz egy országos döntőnk. Pont az, amit tavaly sikerült megnyerni. Próbáltam sulykolni magamba, hogy még egy esélyünk maradt. Nehezen viselném, ha a TÉR gúny tárgyává silányítana, az éremtelen tanév miatt. Mondjuk azt nem fogadtam meg, hogy tuti az országos medalion, de hát mit lehet tudni. Nem szeretném, ha ezen múlna a jövőbeli Kosstuhos renomém. Inkább akkor legyen egy dobogó, az sem baj, ha csak a legalsó foka. Na, ne már! Arany kell! Legyen arany! Kérem szépen, legyen arany! Éppen itt tartottam a gondolataimban, amikor egy nagyot fékezett a sofőr (mondhatnám beleért a kezem a bilibe) és felébredtem. Hirtelen nem tudtam, hogy a visszatérő rémálmaim miatt vagyok zaklatott idegállapotban, vagy a TÉR felől érkező határtalan nyomás verte ki a biztosítékot.
Szeretnék már túl lenni az utolsó megmérettetésen, hogy nyugodtan elmondhassam, sikeres tanévet produkáltunk a díszes társasággal. Maradt három hetünk, hogy rendezzük a sorokat, és, hogy egy új metódus mentén hajtsuk végre a döntő ütközetet. Tuti kajázó kell, ahol megadjuk a kellő alaphangot a végső sikerhez.
Április végén nekiveselkedtünk hát a harmadik, utolsó menetnek. Nem volt egyszerű a parázsló hamut lángra lobbantani. Egyre fogyott a motiváció a srácokban, ennek ellenére a nagymellény mindennapos viselet volt. Sima ügy! Csigalom! Jöttek a hangzatos bölcseletek. Megszoktam már a nagy szavakat, így azt is, hogy nem mindig van mögöttük tartalom. Talán most másként alakulnak a kardinális kérdések, mint ezek előtt. Miközben ezen filozófáltam, még egy fontos szervezési feladatot is meg kellett oldanom. A Szilágyi Boti, Szoták Dávid és Pusi alkotta aranycsapatom adott volt. Ebbe a triumvirátusba fészkelte be magát Varga Márk is. Tudása alapján helyet kellett neki is szorítanom, de ebben a vetélkedőben három fős csapatok vettek részt. Nem volt más hátra, mint keresni még két delikvenst Márk mellé. Nyolc osztályban tanítok olimpiatörténetet, ezekből a gyerekekből tudtam választani. Kranyik Boti és Kozma Kende lett a két szerencsés.
Tehát két csapattal indultam az Aranycsapat Testület és a Magyar Futballmúlt Kegyeleti Társaság által életre hívott megmérettetésen. Az apropó is teljesen érhető, ugyanis Bozsik József és Buzánszky Jenő, az Aranycsapat legendás játékosai születésének századik évfodulója, valamint a magyar labdarúgó válogatott ezer mérkőzésének tiszteletére és emlékére várták a szellemi tusakodásra vágyókat. Jelentkezett is közel 150 csapat a vetélkedőre, melynek a „Magyar futball története a kezdetektől napjainkig” címet adták a találékony szervezők. A döntőre 8 felnőtt és 5 diák csapatot invitáltak, azokat, akik a kiküldött 200 kérdésből minimum 150-re tudtak válaszolni. Mi ott voltunk, sőt egy felnőtt csapat is, amelyben rajtam kívül az ex nyíregyházi Bodnár Zoltán pedagógus kolléga és egy budapesti tótumfaktum volt. Combos kis csapat, tavaly arattunk is.
Összességében, egy elég zűrös időszak közepette kellett felkészülnünk a tanév legfontosabb eseményére. Nagy volt a tét. Maradunk lelkes amatőrok, vagy végre felállhatunk a dobogóra. Nehéz ügy. Nem is nagyon tudtam ebben a három hétben másra gondolni, mint a pulpitusra, amelyen feszítünk, mint győztes csapatok. Az, hogy összegyűljünk, egy légtérben legyünk és közösen készüljünk, esélytelen volt. A már korábban citált indokok, különböző formákban jelentek meg, huszadrangúvá degradálva a befektetett munkát. Nem tehettem hát mást, mint hogy bíztam benne, csak van bennük annyi felelőségérzet, hogy ne égés, hanem diadal legyen a végén. Részemről, és a felnőtt csapattársaimról teljes volt az odaadás. Olvastunk, memorizáltunk, rendszereztünk. A végzősöktől kapott Libri utalványból vettem egy témába vágó könyvet, amit pár nap alatt elolvastam. Néhány új dologgal gazdagodtam. Egyébként annyira sokrétű volt a téma, hogy képtelenség volt mindenre odafigyelni. Volt is amit balfék amatőrként nem néztem át. Persze, hogy arra kérdeztek rá.
Nagy nehezen eljött az utazás napja. Két nappal az ötvenharmadik születésnapom után, május 17-én vettük Budapest felé az irányt. Kicsit változtattam az eddigi szokásaimon. Hagytam a Desigual cuccaimat a szekrényben, inkább megkerestem a fényképek között, hogy milyen hacuka volt rajtam a tavalyi döntőn, akkor szerencsét hozott, hátha….. Most is vittem magammal egy nagy táskányi sportkönyvet. Az úton nézegettem, tanulgattam a tartalmukat. A versmondó cipőm is maradt a tavalyi. Egyetlen dolog, ami nem hajaz az egy évvel ezelőttihez, a nyakkendő hiánya. Lehet, hogy ezen fog múlni? Na, ne már! Nem lehetek ennyire babonás. De olyan jó, volt sütkérezni a dicsfényben a múlt évben. Megint szeretnék! Tettem is érte, szóval nincs rinya!
Az úton a szokásos rituálék zajlottak. Karcsival megváltottuk a világot, már ki tudja hányadszor. A gyerekekkel kicsit tanultunk. Némi időt azért magamra is szakítottam. Próbáltam még új ismereteket befogadni. A szokásoknak megfelelően most is korán indultunk, hogy le ne maradjunk a kardinális kérdésekről. Ám most más oka is volt. Pontosan erre a szombatra tudtuk a családot és a barátok összerángatni, hogy hozsannázzanak az ünnepeltnek, nekem. Kora estére, 18 órára hirdettük a kapunyitást. Emberi számítás szerint ez kivitelezhető (lett volna). Imádom, ha glóriát emelnek a fejem fölé. Erre pont egybe esik a kétezer huszonötös évem májusának két legfontosabb eseménye. Teljes őrület. „Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen, miért is nem lehetek, egyszerre két helyen?” Révész Sanyika sem tudta a választ. Én viszont igyekszem megoldani.
Ennek érdekében átalakítottam az egész projektet. Szeretem a rendet magam körül, a már jól bevált biztos pontokat. Lesz, ami lesz, beleugrok az ismeretlenbe. Kényszerből és kíváncsiságból változtatok a vetélkedős életemen. Alig merem kimondani oder leírni. Előbb eszünk, aztán vetélkedünk. Ha, nem jön be, hiábavaló az új hipotézisem, a megfelelési kényszerem a vetélkedőnek és a spontán, zenés, táncos mulattságnak. Karcsi megint a segítségemre volt. Ajánlott egy helyet, ahol egy jó kis falatozással ráhangolódunk a kispesti ütközetre. Az ajánlat a legjobbak legjobbika volt: Pesti Pipi. Ízlelgessük csak! Kedves férfi társaim! Kimondani is fenséges. Hát még megízlelni. Teljes biztonsággal állíthatom, hogy pipieledelt mindenkinek!
Leadtuk a rendelést és vártuk a végeredményt. Nem csalatkoztunk. Igazi kulináris élmény volt. Mikor már fel voltak szervírozva a „Pesti Pipik”, csorgattuk a nyálunkat. Vagyis ez így nem fedi a valóságot, mert magától összefutott a nyál a szánkban. Nehéz volt türtőztetni magunkat, hogy ne essünk neki futtából. Kellő mennyiségű és minőségű gondolati ráhangolódás után végre, megérinthettük a vágyott falatokat. Ízlelgettük a nyelvünkkel, jól megforgattuk a szánkban, és végül jött a csúcs, amikor lenyeltük. Hidegrázós, ugye? Néhányan a fiúk közül, nem mondom ki a nevüket – Boti, Pusi és Dávid – nem elégedtek meg egy „Pesti Pipivel”. Leadták a rendelést a következő pipire. De nem ám holmi öreg tyúkra, a naposcsibe a kedvencük. Kóstolgassátok csak a fiúk a mannát, ha ez az ára a jó szereplésnek. Azért annyit még megfogadtunk, hogy eztán Pipisek leszünk!
Miután épphogy csillapultak kulináris igényeink, gyalog elindultunk a tett helyszínére. Néhány perc sétára voltunk a Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskola és Gimnázium épületétől. Szeretném azt írni, hogy intelligens fiatalemberekhez méltó módon vonultunk a kispesti flaszteren, de akkor nem mondanék igazat. Kijött rendesen a tiszaberceli vér az összes gézengúzból. Bár csak Boti lakik ott, de mint vezérbikát, hűen követik a többiek. Aztán ahogy megérkeztünk az iskola épületéhez, leesett az álam. Azzal tisztában voltam, hogy ebben a suliban tanult valamikor a múlt század harmincas éveiben Puskás Ferenc és Bozsik József. Na, de hogy emléktáblájuk is van, az már nálam is a királyság netovábbja. Komolyra fordítva a szót, könnyfakasztó volt a tábla előtt fejet hajtanunk.
A főhajtást szó szerint kell érteni, ugyanis a szervezők kérték, hogy minden csapat hozzon néhány szál virágot. Mi fehér rózsával róttuk le kegyeletünket a két világklasszis labdarúgó emléktáblája előtt. Szerintem a hat Kossuthos fiú nem vett részt még hasonlóban, de vagány csávókként simán megoldották. Jó volt látni őket komoly arccal, komoly feladatot ellátni. Aztán jöhetett a nap legkomolyabb része: a vetélkedés az ellencsapatokkal. Nyolc felnőtt és öt diákcsapatot invitáltak a szervezők a végjátékra. Sok ismerős arcot véltünk felfedezni a játékostársak körében. Stíröltük őket, hogy vajon mennyit tudhatnak, de szerintem ők is így voltak velünk. Végül is mi vagyunk a bajnokok felnőtt és diák szinten egyaránt. Tehát mi felfoghattuk úgy a dolgot, hogy nincs mit bizonyítanunk, tavaly már megtettük. Na, még mit nem! Nyerni jöttünk a fenébe is! Ha fent van az ember a csúcson, nem nagyon akar onnan lejönni.
Ilyen gondolatokkal kezdtünk hozzá a feladatokhoz. Jöttek sorban a kérdések, hol szóban, hol írásban, mi pedig adtuk rá a jó válaszokat. Fél szemmel azért figyeltem a két gyerek brigádomat. A Botiék-féle kompánia rutinból nyomta a sódert, az esetek nagyrészben helyes választ adva. Márkék, kicsit megszeppenve, de tudásuk legjavát nyújtva vetélkedtek. Mi felnőttek a kérdések 95 százalékát simán megválaszoltuk. Volt azonban két kérdés, ami kifogott rajtuk. Az első után bepánikoltunk, a második után, rossz ezt kimondani, feladtuk. Elúszott a bajnoki cím, bronzérmesek lettünk. Első hallásra kiábrándító, másodikra már azt mondom, teljesen rendben van. Tavaly minden nekünk kedvezett, most másnak. Jól van ez így. Azt látjuk, hogy a magyar labdarúgás több, mint 120 éves történetében az ország egyik legjobb armadája vagyunk, és ez jó érzéssel tölt el. Jövőre megyünk megint, és visszavágunk.
Na és mi újság a nyeretlen kétévesek között. Ne váltsuk aprópénzre az eseményeket, mert sose lesz vége ennek az értekezésnek. A Szilágyi Boti, Puskás Márton és Szoták Dávid alkotta hadsereg a tavalyi évhez hasonlóan most is erődemonstrációt tartott. Simán nyertek. Ez így van rendjén! Varga Márk, Kranyik Boti és Kozma Kende csapata bronzérmes helyen fejezte be a nemes ütközetet. Tehát elmondhatjuk, hogy a Kossuthban futballtörténészek garmadája dolgozik és tanul. Becsüljük meg őket, mert előbb-utóbb lelépnek. Addig örüljünk nekik, míg velünk vannak, és ne utána sajnáljuk, hogy már leléceltek.
Azt hiszem most érkeztünk oda, hogy valamiféle összegzést írjak. A tanév során négy országos döntőn vettünk részt, ahol a sportmúltban való jártasságunkat kellett bizonyítani. Ezt semelyik más iskola nem mondhatja el magáról. Vannak olyan sulik, akik két országost is nyertek, de csak mi voltunk mindig ott, ahol a fontos dolgok történtek. Begyűjtöttünk egy első, egy negyedik, egy ötödik, egy hetedik és egy tizedik helyezést. Szerintem teljesen korrekt eredménysor. Főleg, ha azt vesszük, hogy mindenhol ugyanazok a Kandúr Bandik voltak.
Ne menjünk el a hipotézisem mellett sem! Beigazolódott a feltevésem, miszerint előbb együnk, ha lehet a Pesti Pipiben – mert jót tesz a férfiember lelkének -, aztán vetélkedjünk. A mai nap analógiája azt vetíti előre, hogy ilyen esetekben nyerünk. Megtapasztaltuk a siker receptjét, nem fogunk változtatni rajta, míg működik. Aztán, ha mégsem, jöhet a következő hipotézis. Nyugi vannak még teóriáim.
Hazafelé jött a szokásos ünneplés. A fiúk továbbra is számunkra ismeretlen dalokkal próbáltak megismertetni minket. Egyébként akkora nagy ünneplés nem volt, mint amilyen kijárt volna a bajnokoknak. Na, de engem még otthon vártak. Maradjunk annyiban, hogy buliztunk egy jót. Megünnepeltem a nap történéseit és az elmúlt 53 évemet. Soha rosszabb napot! Jövőre folytatjuk!
Pazonyi György
